Mi, siket emberek nyelvi és kulturális kisebbségként tekintünk magunkra – az egész világon. A jelnyelvet ugyanúgy használjuk, mint a halló emberek a beszélt nyelvet. A jelnyelv a legtöbb siket ember elsődleges nyelve, siket szülők esetében az anyanyelve. A jelnyelv a siket közösségben, a siket emberek közötti kölcsönhatás által született és fejlődött ki. A nyelvészeti tanulmányok szerint a jelnyelv megfelel a nyelvre vonatkozó összes követelménynek. A magyar jelnyelv épp olyan értékes nyelv, mint a magyar, szlovák, cigány, vagy bármelyik más beszélt nyelv a világon.
A jelnyelv egy teljesen önálló kommunikációs rendszer, amely független a környezet hangzó nyelvétől. Egy jelnyelvi egység (jel) komplett jelentést hordoz (nem pedig betűt v. hangot idéz fel). Kiegészítő kódként létezik ugyan az ujjábécé és a fonomimikai ábécé, de ez csupán nevek, betűhalmazok, esetleg ismeretlen kifejezések visszaadására szolgál. Elvileg lehetséges, de nem szerencsés a gesztikuláris és a hangzó nyelvi kód párhuzamos használata (jelelt nyelv, jelelt magyar nyelv), mert valamelyik vagy mindkét rendszeren erőszakot teszünk.

Siket közösségünk a jelnyelvet használja kommunikációja során. Ez etnikummá, nyelvi, kulturális kisebbséggé kovácsol minket. Közösségünket tehát a nyelv, nem pedig a hallásvesztés orvosi minősítése tartja össze. A siket közösségünk által használt jelnyelv nagy hatással van pozitív önbecsülésünk kifejlődésére. Siket kultúránk egy életforma; élettapasztalatot ad, segíti kihasználni a vizuális szférát; egy kultúrateremtő alap, ahol a közös jellegzetesség a jelnyelv.

Forrás: SINOSZ